Talán már mindenki által unalomig ismert alaptétel a pszichológiában, hogy a gyerekkorunk és a szüleink meghatározóak az egész életünkre, egész lelkivilágunkra vonatkozóan. Sok nehéz történetet hallok a rendelőmben elhanyagoló, szenvedélybeteg, súlyosan bántalmazó szülőkről.
Mindezen történetek közül talán a legszörnyűbbek azok, amikor a gyerekeket fizikailag és/vagy lelkileg bántalmazzák olyan szülők, akik -leírni is döbbenetes ellentmondás- SZERETIK őket! Tudom, nehéz elhinni, de létezik ilyen. Hogyan lehetséges ez?
Alaptétel az is, hogy abból tudunk csak adni, ami nekünk is van, azt tudjuk csak továbbadni, amit mit mi is kaptunk. Gyereket meg pláne zsigerből nevelünk, utódainkkal kapcsolatban általában pont úgy viselkedünk, ahogy velünk viselkedtek a szüleink. Igen, sokszor még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy „olyan biztosan nem leszek mint az anyám vagy apám”.
A szeretet pedig, annak ellenére, hogy sokan azt hiszik róla, nem egy velünk született, hanem egy tanult érzelem. Vagyis azt gondoljuk szeretetnek, ahogy a hozzánk közelállók viszonyultak hozzánk gyerekkorunkban. Ha védelmeztek, gondoskodtak rólunk, cirógattal, ölelgettek minket, bíztattak és hittek bennünk, akkor azt gondoljuk, ez a szeretet.
Ha pedig keményen fogtak, szigorúan viszonyultak hozzánk, esetleg bántottak is annak érdekében, hogy „rendes embert” faragjanak belőlünk, vagy hogy megálljuk majd a helyünket az életben, akkor azt gondoljuk, hogy ez a szülői szeretet.
Így fordulhat elő, hogy aki nagyon szereti a gyerekeit, s a legjobb szülőjük akar lenni, azonban olyan családban nőtt fel, ahol a szeretetet a szigor, a bántalmazás, a „gyereknek kuss a neve”, az „azt csinálod amit mondok” jelentette, akkor alapvetően így fog ő is viszonyulni a saját gyerekeihez. Fel sem ismerve, milyen károkat okoztak neki, s milyen károkat okoz ő maga is.
Döbbenetes hallgatni néha az ilyen családból származó klienseimet, akik teljesen természetesnek gondolják azt, amiben ők vannak, s eleinte nem is értik, miről beszélek, amikor felhívom a figyelmüket arra, hogy ennek bizony nem így kellene, kellett volna lennie. Sok esetben hosszasan kell dolgoznunk azon, hogy fel- és elismerjék azt, hogy velük rosszul bántak a szeretet nevében, s hogy valószínűleg ők is így bánnak másokkal, főleg a saját gyerekeikkel.
Nehéz ezzel szembenézni. Még nehezebb változtatni ezen, de megéri. Megéri, mert csak így lehet megtörni azt a mintázatot, hogy továbbadjunk olyat, amit nem jó.
Mert ha szeretnek, az nem fáj. A szeretet azt is jelenti, hogy „tudnálak bántani, de nem foglak” (Feldmár A.). Ha pedig bántanak, vagy mi bántunk mást, az már nem szeretet – maximum csak azt hisszük róla.