Nemrég olvastam egy történetet az egyik Facebook-oldalon. Arról szólt, hogy egy nő nem sétált tovább, amikor meghallotta, hogy valakit bántalmaznak. Megállt, odament, és ezzel talán meg is mentett valakit. Ez az eset mélyen megérintett, és eszembe juttatott két saját élményt is.
Mindkettő nyaralás alatt történt: az egyikben én voltam a ” bajban lévő”, a másikban én lettem a beavatkozó.Az első történet néhány évvel ezelőtt esett meg. Autóval utaztunk Franciaországba a gyerekekkel, és rengeteg holmit vittünk magunkkal – miután kifogytunk a bőröndökből, de a nélkülözhetetlen elvivendő dolgokból még nem 🙂, sok mindent szatyrokba pakoltunk. Amikor megérkeztünk a szálláshoz, a férjemnek előbb fel kellett mennie, hogy átvegye a kulcsokat, így én az utcán várakoztam a két gyerekkel és egy halom szatyorral. Mivel ez egy olyan rész volt, ahol az autóval csak rövid időre lehetett megállni, gyorsan ki kellett pakolnunk mindent.
Elég furcsán festhettünk ott, az utca közepén. Elment mellettünk egy négy-öt fős társaság, és amikor már pár méterre voltak, az egyik nő visszafordult, rám nézett, és megkérdezte: „Szüksége van segítségre?” Abban a pillanatban jóleső melegség öntött el. Megértettem, hogy ez a nő talán azt gondolta, bajban vagyunk – hogy kiraktak minket az utcára. De ő nem ment el érzéketlenül. Odafordult. Megkérdezte. Láttam, hogy fontos vagyok. Hálásan megköszöntem neki, és ez az apró gesztus mély nyomot hagyott bennem. Azt éreztem: ha egyszer tényleg bajba kerülnék, valaki talán segítene. Reményt kaptam.
Valószínűleg ennek az élménynek is köszönhető, hogy idén – egy másik utazásunk során – nem tudtam szó nélkül elmenni egy hasonló helyzet mellett. Hallottam, ahogy egy férfi durván, emelt hangon beszél egy két kisgyerekkel lévő anyával – valószínűleg a párjával. A nő sírás közeli állapotban volt.
A testem szinte magától mozdult: odamentem hozzá, és feltettem neki ugyanazt a kérdést, amit évekkel ezelőtt nekem is feltett valaki: „Szüksége van segítségre?”Ezúttal egy lépéssel tovább is mentem: a férfinak világosan elmondtam, hogy ez a hangnem elfogadhatatlan. Ha nem hagyja abba, kénytelen leszek hivatalos szerveket bevonni – különösen tekintettel a két rémült kisgyerekre. (Fontos megjegyeznem: ez is külföldön történt, egy olyan országban, ahol tudtam, hogy valóban kijönnének a rendőrök.)
A nő végül nem kért segítséget – de a verbális bántalmazás abbamaradt. Amikor elhaladtak mellettünk, a nő hálás tekintettel nézett rám. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillantást.
Nem azért mesélem el mindezt, hogy a bátorságomat dicsérjem. Valójában remegett a lábam és egy kicsit a hangom is. De úgy éreztem, nem hallgathatok. Nem nézhetem végig tétlenül, ha valakit bántanak.
Talán éppen az a régi élmény segített, amikor hozzám is odafordult egy ismeretlen nő. Lehet, hogy ez a bejegyzés most valakit éppen arra bátorít, hogy közbelépjen, ha verbális vagy fizikai bántalmazást tapasztal. Természetesen a saját biztonságunkra mindig ügyelnünk kell – sok esetben elég, ha értesítjük a rendőrséget.
De ne hagyjuk szó nélkül, észrevétlenül.
Az iskolai bántalmazásokkal kapcsolatban több kutatás is kimutatta, hogy a bullying azért folytatódhat, mert a környezet közönyös. Nem ad visszajelzést arról, hogy ez a viselkedés elfogadhatatlan.
Ezért hiszem, hogy fontos:
– jelezzük az áldozat felé, hogy nincs egyedül,
– és jelezzük az elkövető felé, hogy ez a viselkedés nem elfogadható.
Nem változtathatjuk meg egyedül az egész világot, de talán valaki világát megváltoztathatjuk –néh akár egyetlen mondattal is.
Amikor nem sétálunk tovább…
